Hajnalban indultunk el Budapestről, izgatottan, teli várakozásokkal. Aki olvasta már Frances Mayes könyveit Toscana gyönyörű tájairól, tudja, hogy milyen könnyű Olaszország szerelmesének lenni. Kíváncsian vártam, hogy a könyvben olvasott táj visszaköszön-e rám. Nagyon vártam a kora őszi napsugarakkal borított toscanai táj látványát.

Sokan félnek a buszos utazásoktól, szerencsére én nem tartozom közéjük. Bár tényleg fárasztó szinte egész nap ülni, és az egészségügyi problémáinkat 3 és fél óránként beosztani, de nyugodtan élvezheted a tájat, olvashatsz, beszélgethetsz, pihenhetsz, aludhatsz, egyszóval nyugisan kipihenheted magad, mire megérkezel. Jó, tényleg, a lábunk kissé bedagadt, de ez hamar elmúlik. Remek utazási irodát sikerült találni, profi módon felkészült idegenvezetővel, és kedves, segítőkész buszvezetőkkel. Első nap végig csak utaztunk, kisebb-nagyobb megállókkal.

A Wörti-tó mellet már többször elsuhantunk, de még soha nem álltunk meg. Most az egyik egészségügyi megálló Maria Wört-ben volt. Nagyon szép kisváros, hangulatos kikötővel, templommal és templomkerttel, ahol kedves kis temető van. Furcsa jelző ez egy temetőre, de ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla. A sírokon gyönyörű virágok, és minden fejfa kovácsoltvasból van. Katonás rend a sírok között, burjánzó növényzet körben. A temetőből gyönyörű kilátás nyílik az Alpok tájaira, és a türkiz-zöld színű tóra. Elgondolkodtató, hogy teljesen mindegy, hol térünk majd egyszer örök nyugovóra, mégis, amikor az ember ilyen szép temetőt lát, úgy érzi, hogy itt jobb lenne. Hát nem furcsa?

Utunkat folytattuk, és vacsorára megérkeztünk Firenze melletti szálláshelyünkre. A szálloda három csillaga biztosított minket a tiszta ágyneműről és higiénikus fürdőszobájában pedig jól esett a tusolás. A vacsora sok volt és finom. Tudni kell, hogy az olaszok reggel csak bekapnak valami süteményfélét egy kis kávéval. Napközben megesznek egy szendvicset, vagy pizza szeletet, esetleg piadinát. De este bepótolnak mindent, és jöhet a többfogásos vacsora. Nálam ez pont fordítva történik, ezért a második fogás után, már beestem az asztal alá. Az előétel saláta, vagy tésztaféle, utána a főétel hús, vagy hal, és jöhet a desszert. Már értem, miért isznak annyi bort, hiszen a sok kaját szét kell valamivel csapatni, különben lőttek a nyugodt éjszakának.

Másnap reggel irány Firenze, Toscana fővárosa. Úgy döntöttem, nem írok sokat a látnivalókról. Legalábbis nem részletezem, hogy milyen stílusban épült a sok híres épület, vagy mikor készítette Michelangelo Dávid szobrát, inkább azt szeretném átadni, hogy mit éreztem, amikor megláttam egy-egy CSODÁT. Aki a nevezetességekről többet akar megtudni, írja be valamelyik keresőbe, és legalább 100 oldalon tallózhat. Firenze szép és fenséges. Még belegondolni is merész, hogy ezeken az utcákon sétálgatott Leonardo da Vinci, Michelangelo, Giotto, Ghiberti, Dante és Galilleo Galillei. A város a Mediciek idején élte fénykorát és ebből az időből maradt fent a belváros legtöbb híres épülete, temploma. A Firenzétől délre elterülő dombok mentén kanyarog a széles, ciprus sorokkal övezett út, mely végül a Michelangelo térbe torkollik. A teraszról be lehet látni az egész völgyet, ahol Firenze fekszik. Ez volt első megállónk Firenzében. Kicsit olyan volt a látvány, mintha a várból pillantanánk le Budapestre, csak az építészeti stílus miatt itt a házak formája más. Az Arno folyó szeli ketté Firenzét, és a folyó felett átívelő hidak nem olyan szépek és kecsesek, mint a mi hídjaink. A leghíresebb hídja a Ponte Vecchio, ami egyben a legrégibb is, de átjutni rajta nem túl kellemes, annyi turista özönlik a keskeny hídon. Amit érdemes megjegyezni, hogy átkelés közben fogjuk a párunk, kedvesünk kezét, mert a babona szerint akkor örökre tart majd a szerelmünk. A hídon ma végig csak aranyművesek üzletei találhatók, gyönyörű kirakatokkal. A fenséges panoráma után bevetettük magunkat a városba. Minden híres templomot és szobrot megnéztünk, de az Uffizi képtárba és az Akadémia épületébe nem jutottunk be, mert nem álltunk be a kígyózó sorba, arra kevés volt az időnk. Michelangelo Dávidjának másolatát megnéztük a Palazzo Vecchio bejáratánál. Annyira nem nyűgözött le, mint a Dóm, ami Firenzében a legnagyobb élményem volt. Egy pici téren van, szinte beszorulva, hatalmas méretei és szépsége lenyűgözik az embert. Az épületegyütteshez tartozik még az óratorony, azaz a Campanile és a keresztelőkápolna, azaz a Battistero. Fehér, rószaszínű és zöld márványból készült. Ésszel nem lehet felfogni, hogyan tudták a márványt ilyen csodálatosan kifaragni… A dóm méreteivel ma is a világ legnagyobbjai közé tartozik 169 méter hosszú és 104 méter széles. A korabeli itáliai szokásoknak megfelelően a templomtól külön épült a keresztelőkápolna és harangtorony. A Keresztelő Szent János kápolna valószínűleg a legrégebbi épület Firenzében. A Campanile, vagyis a harangtorony magassága 84,7 méter. Káprázatosak a Battistero aranyozott kapui, órákig el tudtam volna nézegetni. Csak az a baj, hogy felhívták a figyelmünket a zsebtolvajokra, ezért nem volt gondtalan a bámészkodásunk. Rengeteg a látnivaló a városban de rengeteg a turista is. A Firenzei embereknek biztos nincs nyugalmuk. Ha kinyitják az ablakukat, elképzelhető, hogy rákerülnek egy kíváncsi érdeklődő fotójára. Sok az amerikai és japán turista. Azok pedig fotóznak és fotóznak. Bár nem is lehet kibírni, hogy az ember ne kattintgasson, mert lépten-nyomon rengeteg a látnivaló. Csodálatos, hogy milyen hírességek alkotásaival találkozhatunk. Mintha ide tömörülne a világ egykori legnagyobb művészeinek összes alkotása: Leonardo da Vinci, Michelangelo, Giotto, Ghiberti, Dante, Galilleo Galillei, Botticelli, Raffello, Tiziano, Caravaggio, Tintoretto, Giambologna, Donatello,… Egy nap kevés, hogy megismerd Firenzét. Megnézheted, kívülről a legnevezetesebb látványosságokat, átérezheted a hangulatát, de arra több nap kell, hogy mindent megnézzél. Frances Mayes írja az Édes élet Itáliában című könyvében: "Nézem az orvietói katedrális csodálatos homlokzatát, hallgatom a srácok kurjongatását, szemem sarkából figyelem a két fehér ruhás apácát.... A templom árnyéka lassan áthalad a piazzán.... Olaszországban az ember egyszerűen kénytelen a művészet intim közelségében élni. Aki itt nő fel, annak a szépség természetes." Mennyire más lehet az ott élő emberek lelkivilága.

A Pitti Palota Boboli kertjében másfél órát bolyongtunk, és csak az egyik csücskébe jutottunk el. Szép volt a város, de még nem tudtam megszeretni, ahhoz több idő kellett volna. Egyszer jó lenne visszamenni és megnézni azt is, ami most kimaradt.

Másnap kijeletkeztünk a szállodából, és irány a Ligur tengerpart. Útközben két megállónk volt, délelőtt San Gimignanóban álltunk meg, ahol a középkor építészete köszöntött bennünket. Olyan érzés volt a város falai között sétálni, mintha visszamentünk volna a múltba. Itt valamikor 72 lakótorony állt a falakkal határolt kisvárosban, mára 13 maradt belőlük. A város olyan, mint egy hatalmas várnegyed, régi-régi házakkal, keskeny utcákkal, ódoni hangulattal. A tornyok városának, Olaszország Manhattanének hívják, és az olaszországi világörökség része.13 bástyája 14-54 m magasra törnek, így messziről észreveheti őket az utazó. A tornyok arra a korra emlékeztetnek, amikor a szomszédsággal való pörlekedés mindennaposnak számított, és a házad egyben a várad is volt, a magasabb torony pedig külön plussz pontot jelentett. Lőrésekkel csipkézett paloták, és magasba szárnyaló tornyok veszik körbe a város fontosabb tereit, s a Torre Grossa a legnagyobb mind között, a maga 54 méterével. A román stílusú katedrális, romba dőlt erődök, freskókkal díszített templomok és egy a siennai és a firenzei iskola munkáit kiállító csodálatos múzeum emeli ki e különleges városka báját. San Gimignano a legkisebb városállam, mely meghatározó politikát vitt a reneszánsz idején. Híres a szembenálló családokról, az ég felé nyomuló híres kéményekről, cselvetésekről és mérgekről, a kövekről. San Gimignano minden négyzetmétere műemlék, szent ereklye, történelmi hagyomány. Templomok és házak, kertek, és lugasok - ezerévesek mind, és bizonyos értelemben az emberek is. Hisz jószerivel ugyanazok a családok élnek ma is a régi falak között.

Továbbindultunk a tengerpart felé, és délután Pisában álltunk meg, ismerkedni a várossal. Kevés alkalommal adatik meg egy átlagembernek, hogy olyan szépet lát, hogy eláll a lélegzete. Amikor egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, a mellkasán óriási nyomást érez, és nem tudja levenni a szemét a szépségről. Hát ilyen volt nekem a Csodák tere. A Csodák terén található épületegyüttes három gyönyörű épületből áll. A ferde torony, azaz a Campanille, a Dóm híres óratornya, ott található a megkapó és fenséges Battistero, azaz a kör alakú szentély. Az épület 55 méter magas, ami majdnem megegyezik a Ferde Torony magasságával. Kerülete közel 110 méter. Már a számok is magukért beszélnek. A látvány pedig egyenesen lenyűgöző. A szentéllyel szemközt található a Dóm épülete. A dómot megkerülve, teljes pompájában tárul elénk a Ferde Torony látványa. Aki először látja, kétség kívül nem tud biztosan dönteni azon érzései között, hogy ferdébb, vagy egyenesebb annál, mint amire számított. A Piazza dei Miracoli, a csodák tere minden épülete ferde, a homokos talaj miatt, de mégis a Campanille a legferdébb. A három épület a tér gyönyörű zöld gyepén szinte káprázik, mert Carrarai fehér márványból építették. Ami viszont egyáltalán nem tetszett, az az árusok tömkelege és a néha gusztustalanságig ízléstelen áruk hatalmas választéka, ami nem messze a Csodák terétől található. Ami a legrosszabb, hogy nem lehet őket kikerülni, mert sajnos úgy pakolnak ki, hogy végig kelljen menni a portékáik között. Szerintem ilyen fenséges helyen nem szabadna engedni, hogy ennyi bóvlit áruljanak, mert túl nagy a kontraszt a falon innen és túl.

A sok szépség után este megérkeztünk a tengerparti szállásunkra, és izgatottan vártuk a következő napot, amikor Cinqueterre-vel ismerkedhettünk meg, a csodás öt kis faluval, amik mint a fecskefészkek tapadnak a parti sziklákhoz. A kis falvak egymás mellett találhatók Levanto sziklák közé szorított öblében. Hangulatos, színes, egyszerű kis házak, szűk sikátorok, az ablakban száradó ruhák, egyszerű és barátságos helyi emberek teszik a falucskákat kedvessé és egyedivé. Ha nem özönlenének az utcákon a turisták, azt mondanám, hogy ez a világ legotthonosabb helye. De sajnos a folyamatos turista had elrontja a festői idillt. Minden falucskának van strandja, ahol a köves partnak köszönhetően kristálytiszta vízben fürödhetünk. Édes kis kikötők, halászbárkák, part menti sziklák, mediterrán növények, azúrkék tenger, és melengető napsütés tette felejthetetlenné az itt töltött időt. Két falu között kiépítettek a sziklában, a tenger fölött egy utat, a Via del Amore-t. A Szerelmesek útján végigsétálva felejthetetlen látvány fogad minket. Az egész napot itt töltöttük, utaztunk vonattal, hajóztunk a tengeren és sétáltunk, de nagyon sokat. Azt hiszem, az ilyen szép napokért érdemes élni...

Amikor már azt hiszed, hogy ennél szebbet nem láthatsz, akkor jön a meglepetés. Utunk legszebb szakaszát a laventai Riviéránál értük el. A tengerbe nyúló négyszög alakú félszigeten Rapallo köszönt, a híres tengerparti fürdő Bella Epoque, dús mediterrán növényzettel, bazsalikomos illattal teli ligetekkel, szebbnél szebb panorámával és a tenger zafír kék vízével. Ide csak a gazdagok járnak nyaralni, a hírességek, és a jaht tulajdonosok. Hatalmas, égbe nyúló pálmafák teszik még felejthetetlenebbé az itt töltött rövid időt, majd hajóra szálltunk és gyönyörű kirándulást tettünk a partmenti szakaszon. Utunk Portofinoba vezetett, amit már nagyon vártam. Portofinó egy szarv alakú kis öböl köré épült, festőien színes halászházairól ismert falucska, mindössze ötszázegynéhány lakossal. A tenger kristálytiszta, a panoráma csodás. A halakat látni a víz alatt, a napocska sárgásan veti a házak falára kora őszi melengető sugarait. A növényzet buja, az ég kéken ragyog. Felsétálunk a falu templomához, ahol a kilátás még szebb az öbölre. Átsétálunk a templom melletti kilátóba, ahol a nyílt tengert látjuk. A víz leírhatatlanul kék. Hatalmas sziklás falaknak csapodnak a szelíd hullámok. Azt, hogy nagyon magasan vagyunk, onnan látni, hogy egy kis csónak közeledik és halad el alattunk. Egy idős pár ül benne, a férfi evez, a hölgy hátradől, a feje felett egy fehér vászon van kifeszítve. Amikor észrevesz, integet… A látvány és az érzés bennem azt súgja, hogy ha van Mennyország, akkor biztos ilyen gyönyörű. Csak ilyen lehet. De az is lehet, hogy ez az.

Szűk sikátorokban sétálunk boldogan, majd beülünk kávézni egy hangulatos partmenti étterembe. Mogyorós csókot hoznak a kávé mellé és olivabogyót a sörhöz. Hihetetlen, de egy galamb szállt le az asztalunk mellé, és nem repül el, amíg a sütimből nem kínálom meg egy kis morzsával.

Minden egyes másodpercét élvezni akartam az itt töltött időnek. Megélni minden érzést, minden színt és minden illatot. Sikerült. Túlcsordultak bennem az érzelmek, és örömömben potyogtak a könnyeim. A templomban elmondtam egy imát azért, hogy ide még egyszer az életben visszajöhessek!